Fel!

Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése

Nomádság, Kelet, harc, szentkirály


Célzatosan választottam kiindulópontként néhány olyan alapfogalmat, amelyek az õsmagyarság létéhez mondhatni vitathatatlanul hozzátartoznak, noha értelmezésük kapcsán erõsen megoszlanak a vélemények. E sorok írásakor a jelenkori már-már teljes körû mentális elferdüléseket és szemléletmódbeli degenerációkat félretéve, a magyarság szellemi küldetésének megfelelõ megvilágításához az egyetemes metafizikai hagyományosság alapelveit alkalmaztam (ezen belül pedig formailag – tekintettel a magyarság és a keresztény hagyomány szoros, évezredes kapcsolatára – elsõsorban az eredeti keresztény hagyomány mitikus–szimbolikus fogalmait, valamint néhány szanszkrit kozmológiai–metafizikai kifejezést). Ennek megfelelõen messzemenõkig el kellett utasítanom a racionalizmus, a materializmus, az evolucionizmus által megfertõzött modern tudományok, az etnológia, a szociológia alapjaiban hibás vélekedéseit, amelyek abból indulnak ki, hogy az ember az “állatvilágból emelkedett ki”, a jelenkori civilizált népek õseit pedig a “primitíveknek” nevezett vademberek közösségeiben kell keresni; az igazság valójában ennek pontosan az ellenkezõje.

Ha a jelenlegi emberi világcikluson, az ind-hindu hagyomány fogalmának megfelelõ maha-yugán belül meg kellene határozni azt az elsõ, lényegesebb különbséget, amely a jelentõsebb embercsoportok és népek között feszül, akkor ez a vándorló és a letelepedett életformák közti különbség lenne. Miként már utaltunk rá, a nomád és a letelepedett életforma, illetve az ezeknek megfelelõ szemléletmódok közötti eltérés valóban alapvetõ, és a legkorábbi elkülönülés óta létezik; ezek viszonylatában az összes többi emberi tevékenység csak alárendelt és mellékes. Mivel az õsmagyarság harcos -nomád volta aligha vitatható, a nomádság további szellemi értékelése e helyütt döntõ jelentõségû.

A bibliai mítosz szerint a földi világban a Kezdet Emberét képviselõ Adam Harrison – az ’Elsõ Ember’ – fiai, Kain és Ábel testesítik meg a két eltérõ életforma õstípusait: “És Ábel juhok pásztora lõn, Kain pedig földmûvelõ”1. Mint ismeretes, Ábel állati áldozatát, amelynek füstje merõlegesen az ég felé száll, Isten örömmel fogadja, míg ellenben Kain, vízszintesen a földön elterülõ füstû felajánlásának elutasítás jut osztályrészül. A nomádságot megszemélyesítõ Ábel ily módon az éggel, az egyetemes megnyilvánulást szimbolizáló világháromszög csúcsával, vagyis a kezdeti, fényteli, pozitív, férfiúi õselvvel, egyszóval az Esszencialitással áll összefüggésben (felfelé szálló, égi füst), míg a letelepedett Kain a földdel, az alappal, következésképpen a sötét, negatív, nõi õselvvel, a szubsztanci-alitással hozható összefüggésbe (vízszintesen elterülõ, földi füst).2 A megnyilvánulás szemszögébõl nézve ily módon a nomád alapesetben magasabb rendû a letelepedettnél; viszonya közvetlenebb az Éggel, az Aranykorral, amelyet a behatárolatlan tértudat és az idõ szinte teljes hiánya, a szabadság jellemez. Az aranykori ember a határtalan térben él, az idõ jelentõsége elenyészõ a számára, nem éli át annak szorító jellegét, amit az a tény is jelez, hogy a világkorszakok, a yugák közül az Aranykor a leghosszabb. A tér embere nem hoz létre semmi állandót, fõleg a hozzá hasonlóan mozgékony állatvilággal áll kapcsolatban, és hagyományai, jelképei, mûvészetei döntõen hallhatóak és hangzóak. “A nomád, pásztorkodó népek – mondja Guénon – semmi idõállót nem építenek, nem dolgoznak a jövõ érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük elõtt, amelyben semmiféle határral nem találják szembe magukat, ellenkezõleg, a tér mindig új lehetõséget nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus alapelvek összefüggése abban a rendben, amelyhez Kain és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás alapelvéé, amelyet az idõ képvisel, valamint a kiterjedésé, amit a tér képvisel. Gyakorlatilag mindkét alapelv egyidejûleg nyilvánul meg az idõben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul leegyszerûsített azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenõ szembenállásokat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás alapelvének tevékenysége az idõbeliségben meghatározó, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sõt, ha szabad azt mondani, az idõ elfogyasztja a teret; s ennek megfelelõen a letelepedett népek idõvel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s tulajdonképpen ez ad társadalmi, történelmi jelentõséget annak, hogy Kain meggyilkolta Ábelt”.3 “És lõn, mikor a mezõn valának, támada Kain Ábelre az õ atyjafiára, és megölé õt.”4

Fentiek értelmében a kereszténység elõtti hun–magyar királyok letelepedett életformától való tartózkodása, sõt, ez iránti ellenszenve mély értelmû szellemi pozitívum is lehet, ha azon metafizikai igazság felismerése áll mögötte, hogy a letelepedett életforma elõmozdítja a világ “megdermedését”, ami a tudat és a lét egyetemleges elsötétülésének egyik fõ mozgatórugója. Ennek fényében mind Attila (Atilla, Etele) hun nagykirály háborúi a kali-yugai tendenciákkal, a fenti szempontból hamarabb átitatódott keresztény Nyugat, Kelet-római Birodalom (Bizánc), illetve Nyugat-római Birodalom ellen, mind a honfoglaló magyarok úgynevezett “kalandozásai” pozitív megvilágításba kerülhetnek; látszólag Ábel hõsies létharca ez a világot illetõ “megdermedést” elõsegítõ, “gyilkos” kainiták ellen.

A nomád magyarság észak-keleti eredete és fõbb vonalaiban északról dél, illetve keletrõl nyugat felé való hódító vándorlásának értékeléséhez a szakrális–tradicionális földrajz nyújt ezoterikus támpontokat. Ezek szerint nagy általánosságban elmondható, hogy metafizikai szempontból helyzetileg Észak, irányulás tekintetében Dél tekinthetõ magasabb rendûnek. Az észak-déli vándorlás így mindig elsõdleges, erõsen szellemi áthatottságú; miközben a kelet–nyugati irányú mozgás már másodlagos, s fõként lelki meghatározottságú.

Egy egész népet érintõ vállalkozás, mint a középkori magyar honfoglalás, miértjének tisztázása nyilvánvalóan számos, rendkívül összetett tényezõ vizsgálatát követelné meg, amelyek közül többnek a természete olyan, hogy a szokványos vizsgálati módszerek lehetõségeit eleve meghaladja. Mindenesetre azokat a lapos és banális “reálpolitikai” magyarázatokat gyakorlatilag kizárhatjuk az értékelhetõség körébõl, amelyek szerint a korabeli magyarság egy “váratlan besenyõ támadástól” megriadva indult volna el a Nyugat felé; nos ez az állítólagos besenyõ támadás, ami mindössze az útrakelõ egyik magyar törzs utóvédjét érte, jelentéktelen esemény volt, amelynek egyetlen történelmi alapja Konstantinos császár egyik – éppen besenyõ forrásból származó – feljegyzése Botond fenyegetõ bizánci hadjáratának elõestéjén. Maga a magyar mondai hagyomány nem tud a nép szorongatott helyzetérõl, besenyõk vagy mások “hadjáratáról”, ami elõl menekülni kellene, hanem ehelyett az Istenség küldötte “turulmadár” látogatásáról beszél Álmos anyjánál, Emesénél (amely név – és ez egy külön tanulmányt is megérdemelne – ’vaddisznóanyát’ jelöl, s mint ilyen a szellemi kaszt – illetve az ezt képzõ erõ – Árpádok eredeténél való jelenlétét hivatott kifejezni, mivel a vaddisznó a brahmanák õseredeti szimbóluma). A nagy nyugati útnak tehát nem földi kényszer, hanem égi küldetés a mozgatórugója. Ugyanakkor némely vezetõk esetében az az intuitív felismerés is szerepelhetett az indítóokok között, hogy a nomád életformáról – a megdermedési tendenciák felerõsödése miatt – önerõbõl és szabad akaratból át kell térni a letelepedettségre; másként megfogalmazva, a nép vagy kainivá válik, és bár átkozott, él, vagy ábeli marad, de akkor megsemmisül. Hogy ennek elhatározása – az aktuális nyugati helyzet ismertségi fokától függõen – eleve megvolt-e, vagy csupán itt fogalmazódott meg, további kérdés. Mindenesetre az Árpádok és ily módon a magyarság a döntõ pillanatban jól választottak: Kain fején azonban, jól tudjuk, átok ül…

A tér–idõ együttesben a tér elem az állandó mozgással, a népeket tekintve pedig a nem letelepedett életformával függ össze. A tér az az elem, amely szimbolikusan közelebb áll az eredethez, amelyben minden egyidejûségben van jelen az idõt megelõzõ örökkévalóságban. A határtalan távlatú térben folyó élet szabadságot, kisebb mérvû idõbevetettséget kölcsönöz az embernek. Az eredetvesztéssel összefüggõ letelepedésnél az idõ elem kerül túlsúlyra; az idõ elem túlsúlyával fokozatosan és egyre inkább “gyorsul az idõ”, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes gyõzelemre jutó idõ úgyszólván megsemmisíti a teret: a “világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti; Kain meggyilkolja Ábelt… Ám – miként arra Guénon rámutat – amidõn az idõ már-már végleg gyõzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idõ összehúzódása szinte a végsõkig fokozódik, akkor az idõ végül is hozzávetõlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik. Ekkor valójában megszûnik minden idõtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül. “Így az történik, hogy a felfaló idõ »önmagát felfalva szûnik meg« és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végsõ határánál »nem lesz többé idõ«.”5 Ahogyan a ciklikus véget követõ helyreállítódást jelképezõ hetedik angyal kapcsán mondja az Apokalypsis: “És az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé a kezét az égre; És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idõ többé nem lészen”.6 Itt a hetes szám a középpontot jelképezi, amely kapcsán – a fentiek értelmében – joggal mondhatjuk, hogy a középpont, a centrum ott van, ahol az idõ térré válik; a tér idõ felett aratott végsõ gyõzelme fogalmazódik meg itt. Az idõ hátrányára és a tér elõnyére végül is egy fordulat áll be: amikor az idõ már-már teljesen elnyelni látszik a teret, a tér magába szívja az idõt; és ezt a bibliai szimbolika kozmologikus értelmében úgy lehet kifejezni, hogy ez Ábel végsõ bosszúja Kainon. A gyilkos, a rajta ülõ átok miatt – és ennek tanulmányunk szempontjából késõbb lesz jelentõsége – öngyilkosságra kényszerül…

Hogy a honfoglaláskori nomád magyarság tradicionális doktrína- és rítusegyüttesének kialakulására közvetlenül vagy közvetve milyen tradicionális szellemiség gyakorolt hatást, a mából nehéz meghatározni. Az elõzményeket illetõen tény, hogy amióta a kínai krónikák ismertté váltak, a hunokat a Kína északi határán élõ hiung--nu vagy hun-nu nevû nomád néppel azonosítják, amelynek a taoiz-mussal való kapcsolata szinte bizonyos. Némileg távolabbról a tibeti bon-hagyomány, illetve ennek sámánizmusba átmenõ formái, megint más vonatkozásban a Zarathustra-féle mazdaizmus és zerva-nizmus, továbbá a manicheizmus, valamint maga a kereszténység és ennek egyes heterodox formái, a katharizmus, majd – a magyar honfoglalás után – a bogumilizmus is szóba kerülhet a tradicionális szellemi kapcsolatok tisztázásakor. E hagyományok tanításainak tárgyalása e helyütt természetesen nem lehetséges, s a legáltalánosabb félreértések tisztázása végett csak az úgynevezett sámánizmus kapcsán kell néhány megjegyzést tenni. Az igen magas rendû kozmológiai háttérrel rendelkezõ sámánizmus kétségtelenül a legõsibb tradicionális rítusokhoz hasonló szertatásokat is magában foglal. Egyes sámánista jelképek, például a három világ vagy általában a hetes szám kitüntetettsége, a világfa, a fa és a hattyú, egyenesen az õseredeti hagyomány legtisztább származékainak tekinthetõk, nem beszélve a sámán mûködése szempontjából nélkülözhetetlen, paranormális képességekrõl, amelyek egykor valódi hatalmi körrel ruházták fel az igazi sámánokat. A sámánizmusnál, miként lényegében az összes régi vallásnál, a papi hatalom közvetlen mágikus képességekkel kellett, hogy együtt járjon; a mágikus képességek meglétét a papoknak idõrõl-idõre bizonyítaniuk kellett, s amikor ez különbözõ okokból kifolyólag nem történt meg, azt jelezte, hogy az illetõ vallások fokozatosan a kimerülés útjára léptek.

A honfoglaló magyarság néhány jellegzetessége szintén nagyon õsi tradicionális vonatkozásokat mutat. Maga a hármas vezetés – az árpád (kagán vagyis ’király’), a horka és a gyula – eredete ugyanazokra a rangokra és õselvekre látszik visszanyúlni, amelyeket ’vi-lágpapkirályként’ (brahmatma), ’világpapként’ (mahatma) s ’világkirályként’ (mahapga) ismerünk az ind-hindu szellemi hagyományból. A vérszövetséget kötõ törzsek hetes száma, pontosabban a hat plusz egy vezértörzs, szintén a legõsibb szimbolikát hordozza, arra a teljességre utalva, amelyet többek között a térben a hat irány, valamint a központi hetedik régió, a nem térbeli centrum jelképez. De a pozitívumokat kiemelve, említhetnénk itt többek között magát a turul szimbólumot, az íj mint legõsibb “édeni”, királyi fegyver7 kultuszát, a napkultuszt, a fehér ló áldozást, a pajzsraemelést vagy sok tekintetben a legutóbbi idõkig fennmaradt csodálatos rituális táncot, zenét és éneklést, valamint számtalan elemet és adalékot, amelyek egy túlnyomórészt ksatriya vagyis harcos-lovagi tan és rítusrendszer meglétét bizonyítják. Nem elhanyagolható ugyanis, hogy a honfoglaló magyarság, mint minden nomád nép, eredendõen katona volt. Az idegen népek szemében a harcosokból különösen szívósságuk és kitartásuk tûnt fel. A magyar – írja Bölcs Leó császár Taktikájában – “a munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tûri az égetõ meleget és a fagylaló hideget s a nomád életbõl folyó egyéb nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az elsõ csatában megverték õket, hanem míg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni.” Összhangban áll ez az arab beszámolókkal, amelyek szerint a levédiai magyarok “bátrak, jókinézésûek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetbõl készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fénytkedvelõk.” A harcos–katonai életforma, a metafizikai õselvek által létrehívott kasztrendszerben a ksatriya-kasztnak felel meg. A ksatriya a szellemi kasztot követõen elsõsorban a szoláris minõséggel, a Nap-szerûséggel áll összefüggésben; a Nap-mitológiát látszik alátámasztani többek között az a tény, amikor a honfoglaló magyarok halottaik arcát kelet felé, a felkelõ Nap irányába fordították. A keletelés rítusa a helyes szellemi orientációt, a szellemi központnak a földi világban való lenyomata felé való irányulást fejezte ki.

Mindemellett lényeges, hogy egy nép vizsgálata során magát a népet elválasszuk a körében uralkodó, s nem a nép közé tartozó dinasztiától. Esetünkben az Árpád-házi királyokat adó Turul-dinasztia tulajdonképpen nem tekinthetõ magyarnak, mint ahogy például valójában a Habsburgok sem osztrákok; a dinasztia lényegileg nemzetfeletti valóság. Maga a turulmadár annak a feltartóztathatatlan akaratnak a kifejezõdése egy nemzetfeletti dinasztiában, amely más síkon egy állatfajban is megnyilatkozik. Az Atilla-hagyomány és a Turul-mítosz együttesen mágikus tekintélyt ruháznak a valóban szakrális Árpád-házra, s a magyarság körében kezdettõl fogva él a nemzetfeletti dinasztiát a néppel hosszú évszázadokra összefûzõ sorsközösségi tudat, amely szerint az alattvalókat kizárólag a király és leszármazói metafizikai eredetû, szakrális vezetõi képessége élteti és táplálja. A királyi háznak ez az eredet biztosít rendkívüli képességeket, bölcsességet, hõsiességet és elõkelõséget; e megkülönböztetõ tulajdonságok a vérben öröklõdnek, s így a magyar monarchikus intézmény elsõ alakjában teljesen a keleti harcos-nomád népek jellemzõ uralomdoktrínájával áll megfelelésben. Minden hagyomány, kihangsúlyozottan vagy kevésbé kihangsúlyozottan, de tanítja, hogy a királyság az ember õseredeti valóságával függ össze. Az aranykori ember királyi ember, az Aranykorban minden ember a királyiságnak megfelelõ tudati szinten áll, vagyis király. Az eredettõl való elszakadás, a népek és a nyelvek megsokasodása és összezavarodása utáni idõk elején azonban még él az igény arra, hogy a közösség élén egy kitüntetett király álljon, aki az elmúlt idõk normalitásának letéteményese és megtestesítõje a többiek szemében. Mindenkiben él ugyan a királyság-tudat, többé-kevésbé mindenki természete királyi természet, de a maga teljességében már mégsem mindenki király. És ekkor jelenik meg a kitüntetett király iránti igény, aki a nép szemében a normali-tást, a kezdetet és az Eredetet képviseli. Mert a szakrális király – amilyen Atilla hun nagykirály vagy Árpád király – továbbra is megtestesíti valamilyen értelemben azt, ami a királyság, királyiság és az Egyetemes Ember sajátos kompakt egységébõl következik. Ez az egység magának az embernek az õseredeti természetét fejezi ki.

 

A kereszténységtõl az antitradicionalitás jelenkori uralmáig

Fentebb utaltam az eredeti vallások kimerülésére, amikor a vallási elöljárók már nem rendelkeztek megfelelõképpen a papi hatalomhoz nélkülözhetetlen, tényleges mágikus képességekkel. Ez valójában az egyetemes tudati elsötétedés egyik fokozata, amely a jelen világkorszak, az úgynevezett Kali-yuga fõ jellemzõje. A valószínûleg igen összetett magyar õshagyomány esetében is ez a kimerülés tette lehetõvé, hogy a kereszténység térítõi esélyei megnövekedjenek. A keresztény vallás felvétele minden népnél traumatikus volt, mindazonáltal már nem lehetett fenntartani a régi formákat. Esetünkben maga a felvétel egyrészrõl nehezen ment végbe, ami a ksatriya magyarság fõbb vonalaiban szoláris hagyománya eltérõ voltának volt betudható, másrészrõl mégis könnyen játszódott le, ami elsõsorban azon metafizikai ideák jelenlétének köszönhetõ, amelyeket a letelepedõ magyarság kétségtelenül szilárdan birtokolt. Az úgynevezett “pogány” lázadásokhoz (Vata-féle és Vata fia János-féle) jóllehet még sokan kötõdtek, ám ezek leverésében nagy szerepet játszott az a negatívum, miszerint a lázadások kimerültek a kereszténység elleni szembenállásban, anélkül, hogy ehelyett valami valóban egyetemes érvényût tudtak volna felmutatni. Ugyanakkor, más síkon vizsgálva, a x. századi európai politikai helyzet és a valóságos erõviszonyok teljes félreértésével lehet csak megkockáztatni azt a naiv állítást, hogy a magyarság mint “pogány” és nomád nép zavartalanul tovább élhette volna a maga, Nyugattal szembenálló “turáni” életét. A kereszténység felvétele, illetve az ábeli nomád életnek a kaini letelepedettségre cserélése együtt nyilvánvalóan traumatikus volt, s ennek utóhatásai még évszázadokig tovább éltek népünk körében; a kereszténység azonban mégis a jövõ útját jelentette. Azt az utat, amelyet megfelelõ látnokok – sõt talán maga Atilla hun király – utódaiknak, egyszersmind a tradicionalitás jegyében álló magyar népnek jó elõre kijelöltek.

A jelen korból nézve, amikor is a metafizikai értelemben vett sötétség – az általános involúció következtében – messzemenõkig nagyobb tért hódított a földi–emberi világban, mint a középkorban, a Koppány és Vajk (késõbbi Sanctus Primus Stephanus de genere Turul), illetve a magyar õsvallás és a kereszténység közötti, akkoriban kibékíthetetlennek tetszõ ellentét valójában egyáltalán nem végletes. A tradicionális szellemiség két különbözõ formája állt itt egymással szemben, de amelyek az összes felszíni ellentét ellenére, pontosan a lényeget, az alapelveket tekintve korántsem végletesen összeegyeztethetetlenek. A valóban kibékíthetetlen ellentét, a földi–emberi világban elképzelhetõ leghatalmasabb szembenállás a metafizikai “sötétséggel” azonos antitradicionalitás és a metafizikai “világosságot” megjelenítõ Tradíció és tradicionalitás között feszül. Ez az ellentét esetünkre lefordítva nem Koppány és Vajk, hanem a Szent István-i és a modern Magyarország között vonható. És akik a xi. században felismerték ezt, jól tudták, hogy Ábel gyilkosa nem a kereszténység, amely bár lényegében a Kali-yuga jellegzetes terméke, alapelveit illetõen vitathatatlanul a Tradíció letéteményese. Õk Kain helyett Séth nemzetségét látták meg, helyesen, a kereszténységben: “Ádám pedig ismét ismeré az õ feleségét, és az szüle néki Fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain… Akkor kezdék segítségül hívni az Úrnak nevét.”8 És ez a felismerés a továbbiakban életmentõ jelentõségûnek bizonyult.

Fentiek értelmében a kereszténység felvétele egyrészrõl kétségtelenül súlyos kárt okozott, mind világi, mind lelki–szellemi síkon a magyar nemzetnek és annak, amit a magyarság a történetben megnyilatkoztatni hivatott, másrészrõl viszont – a Tradíció fényének hosszabb távon biztosított átsugárzása miatt – felbecsülhetetlen pozitívumokat hordozott. Maga a kereszténységgel egybeforrott Árpád-ház kihalása (1301) szimbolikus értelemben nem választható el élesen a ténytõl, hogy ekkorra a magyar nép zömében elvesz- tette a rangot, hogy körében a szakrális dinasztia közvetlenül megtestesüljön. Mindazonáltal Magyarország Turul-dinasztiát (Árpád-ház) követõ királyi dinasztiái, nevezetesen az Anjou-, a Luxembur-gi-, kevésbé a Jagelló-, valamint a Habsburg- és a Habsburg-Loth-ringen-dinasztia egyaránt tradicionális–metafizikai áthatottságúak voltak, és mûködésüket döntõen a hagyományos alapelvek irányították; uralkodóik – néhány ellenpéldától eltekintve – szellemi fényt adtak a magyarságnak. Mivel – mint jeleztük – a dinasztiák mindig nemzetfeletti valóságok letéteményesei, az Árpád-ház kihalása utáni királyellenes felkelések alapjaikban már antitradicio-nális indíttatásúak. A magyarság sorsa és végzete nyilatkozott meg ezekben az évszázadokon át húzódó, látszólag a függetlenség kivívására irányuló törekvésekben. Amirõl itt valójában szó volt, az Ábel emlékezete az elveszett fénykorra, amelyet a pusztai harcos a középkori Európában már hiába keresett maga körül; ebbõl alakult ki az a sajátos titániság, amely negatív értelemben a magyar lelkület egyik jellemzõ vonása lett: magasrendû képességek elhibázott cél szolgálatába való állítása. Olyan, mintha a harcos, aki nem nyugodhatik, hozzá illõ, megfelelõ ellenfélre csak a fenség birtoklójában lelne. A megoldás természetesen nem a fegyverletétel, hanem az ellenségkép kiigazítása, s ezáltal a törvényes harc megvívása: s éppen ez a kiigazítás a jelen tanulmány egyik fõ feladata.

Úgy tûnik, a magyarság hanyatlása, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag egészen napjainkig tart, a tradicionális szellemiség hanyatlásával, pontosabban háttérbe húzódásával párhuzamosan folyik. Jeleztem már az Árpád-ház kihalásának szimbolikus jelentését, ami hozzávetõlegesen egybeesik a tradicionális értelemben vett keresztény középkor végével. Az Európa egészét érintõ tudati–létbeli elsötétülés természetesen Magyarországot sem kerülhette el, noha itt a kórtünetek – a keletibb fekvés miatt – mindig némi eltolódással jelentkeztek.

A világot elsötétítõ antitradicionális elúttalanodás Nyugatról indult el, s amikor a maga igazi valójában megnyilatkozott, “reneszánsznak” nevezték el, noha újjászületésrõl szó sem volt, hanem éppenséggel a még életben maradt tradicionális maradványok példátlanul gyors pusztulása, pusztítása zajlott Európa szerte. Az az elsõsorban a tudat egyetemességét érintõ pusztítás, amit a “reneszánsz” a mûvészet és a társadalmi élet területén vitt végbe, a vallás területén a “reformáció” révén teljesedett be. 1526 nem pusztán a magyarság tragédiája, ez az évtized az egyetemes szellemtörténet tragédiája is: Luther, Zwingli, Kálvin “tiltakozó” nevei fémjelzik a korabeli európai eseményeket. Anélkül, hogy a “reneszánsz” vagy a protestantizmus kritikai fenomenológiájába e helyütt belemélyednénk, megemlíthetõ, hogy ekkora a klasszikus keresztény felekezetek szellemi értelemben vett kimerülése is hozzájátszott a protestáns szekták sikeres színre lépéséhez, amelyek legtöbbje olyan alacsonyrendû emberi képességekre apellált, és apellál mind a mai napig, amelyek rossz értelemben vett eksztatikus állapotokat provokálnak, miközben a vallást pusztán emberi, társadalmi, morális síkra szállítják le. Tény, hogy a szigorúan antitradicionális reformáció, s ezen belül a kálvinizmus, Magyarországon söpört végig talán a leggyorsabban, s hogy némelyek még a kálvinizmust tekintik az “igazi magyar vallásnak”, mindennek nevezhetõ, csak pozitívumnak nem. A tekintély elleni lázadás, a sokakat jellemzõ titáni deviáció folyományaként, hamar otthonra lelt a kálvinizmusban, noha vitathatatlan, hogy az ellenreformáció is jóformán Magyarországon aratta legnagyobb sikereit. Ugyanakkor “a katholicizmus némely területen érzõdõ »nyomasztó ereje« helyett egy kevésbé pressziona-tív és az õsi magyar vallási alaporientációval jobban rezonáló vallási irányzat – ugyanekkor keresztény irányzat – jelent meg a reformációt követõen. Ennek hatására õsi magyar tradicionális és vallási motívumok kerültek a felszínre; olyan erõk és elemek, amelyek sokáig lappangó állapotban voltak, s e hatás nélkül talán örökre eltûntek volna.”9

A Nyugatról elindult antitradicionális akció következõ fõ fázisa a voltaképpen elsötétedést jelentõ “felvilágosodás” volt, amely csupán a “reneszánszban” s a “reformációban” felszínre került téveszméket vitte végkifejletükhöz. Az európai polgári forradalmak kedvezõ visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzõje is akadt (Dessewffy, Szécsen, Szögyén, Zichy); ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni voltaképpen szélsõbaloldali dilettantizmus. (Magyarországon mindezidáig egyetlen valóban és vitathatatlanul szabadságharcnak nevezhetõ eseménysorozat játszódott le, mégpedig 1956. október 23-ától kezdõdõen.) Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom az olykor ellentmondásokkal terhelten ugyan, de tradicionális elveket képviselõ, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehelyett az elsõ legjobb esetben a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, minden jó szándék ellenére mindkettõ antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak minõsül, azaz a földi–emberi világban – tudva vagy tudatlanul – a metafizikai értelemben vett Sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthetõ. Mindent összevetve és minden látszat ellenére nem valamiféle “igaz magyarság” húzódott meg a kuruczság vagy a Kossuth-párti erõk hátterében, hanem a lét okkult háborújának aktuális felvonása, a nivelláló nacionalizmus, amelyben az a téveszme lépett mûködésbe, miszerint – érdemeitõl és létrendi rangjától függetlenül – az egyetlen és legfõbb érték, ha valaki egy adott nép körében születik; továbbá egy homályosan meghatározott és nivellatív alapon elgondolt nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkelõket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítése irányába hatott.

A középkorban, de bizonyos ideig az újkorban is, úgy Európában, mint Magyarországon a nemzet, a náció kizárólag a nemességet foglalta magában, nem pedig a birodalom vagy az ország minden lakosát (regnicola). A közönséges nacionalizmus, lényegében minden minõségi különbséget mellõzve, egy ország valamennyi lakosát a nemzet tagjaként kezdi kezelni; szemében az adott nemzethez való tartozás az elképzelhetõ legnagyobb méltóság, miközben minden más méltóságot kvázi nem létezõnek tekint. Ez komo-lyabb méretekben, megerõsödve elõször a reformáció útitársaként jelentkezett, majd nagymértékben kedvezett neki a “felvilágosodásnak” titulált fokozott elsötétedés. Innen már csak egy lépést kellett tenni lefelé az internacionalizmusig, amely a legotrombább kifejezõdését az 1917-es oroszországi, az 1918-as és 1919-es magyarországi és németországi (bajorországi) forradalmakban találta meg; a lefelé való nivellálás iskolapéldáját képezõ internacionalizmusban már nem valamely nemzethez való tartozás a legfõbb pozitívum, hanem az a komplexnek aligha nevezhetõ tény, miszerint mindenki ember; mindegy milyen, a lényeg az, hogy ember. És e ponton szinte vég nélkül sorolhatnánk a modern Nyugat felõl Magyarországba áramló antitradicionális téveszméket, és ezek katasztrofális következményeit, amire e helyütt aligha van lehetõség. Ami az elmondottakból mintegy következtetésként kiviláglik, nem más, mint hogy a magyarság Keletrõl hozott, kétségtelenül magasrendû tradicionális céljait szem elõl tévesztve, fokozatosan süllyedt a modern világ racionalista és materialista mételyébe, s eközben még azt sem vette észre – egy-két tisztán látó elmét kivéve –, hogy a régóta tépõ “balsors” ezen elúttalanodás szükségszerû következménye. Koppány (Ábel) fellázadt a kereszténnyé lett Vajk ellen, összetévesztvén õt Kainnal, az átkozott gyilkossal, pedig Vajk a Séth alapelv letéteményese lett. Ám a századok során mára beigazolódott Koppány intõ szava: minthogy a nép az egykoron gyûlölt Nyugat kainitáinak csatlósává süllyedt; Kain azonban átkozott, s átka ideje beteltével szörnyû romlásba sújtja. Másképpen fogalmazva, csupán némi idõ kérdése, hogy a modern Nyugat által szabadjára engedett démoni tendenciák mikor érlelik meg a Nyugatot – és ezzel együtt akár az egész világot – végromlásba döntõ és megsemmisítõ következményeiket. És míg vannak népek, amelyek a lehetõ legjobban érzik magukat e végzetes halálmenetben, addig a néhány “királyfi-lelkû” magyar, nem találva helyét, irdatlanul szenved. Ahogyan Szabó Dezsõ mondja: “A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külsõ és lelki életük összes bonyolultságával. Mi belepottyantunk, mint egy fõnyereménybe. Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelõ utak, ahol lezúgassa erõit, nagyszerû vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, mûvészetben, kik a hivatalfõnökök, kiké az uralkodás, kiké az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erõs, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belõle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya. Erõs akarat, középtehetség: ez a demokrata típus, kérges szívvel és kérges arccal. A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel… Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat…”10

Az antitradicionális felforgatás jegyében a századforduló Magyarországán “föllép egy jelentõs részében zsidó értelmiségi csoport – mondja Litván György – egy új nemzeti ideológia kezdeményezõjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket, és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a magyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbõczyt, hanem Dózsát, szóval nem a fõpapokat és királyokat, hanem Martinovicsot és másokat, akiket a történelembõl kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, kell elõtérbe helyezni, és méltó emléket állítani nekik.”11 A jelentõs fogalmi zavaroktól eltekintve, e rövid részletbõl is kiviláglik, hogy a felforgatás erõinek ügyvivõi nemcsak a történelem példátlan meghamisítására törekedtek – tegyük hozzá, rendkívüli sikerrel –, de ezzel egyidõben az ország politikai, kulturális, “tudományos” kulcspozícióinak túlnyomó részébe is beszivárogtak. A halálos kórként pusztító antitradicionális elúttalanodás – melyben, mintegy ellen-tigrislovaglást12 folytatva, kétségtelenül fõ szerepet játszik a nomádság kártékony arculatával összefüggésben álló, hazátlan és hitehagyott zsidóság – nem állhatott meg félúton, s a végzet minden hõsies küzdelem ellenére 1945-tel beteljesedett. A második világháború kétségtelenül nem a tiszta tradicionális fény és a sötétség ütközete volt; mindazonáltal épelméjû ember elõtt – a több mint fél évszázados monstruózus szuggerációval dacolva – nem lehet kétséges, hogy a Harmadik Birodalom és az úgynevezett szövetségi erõk közül melyik fél képviselte kevésbé a felforgatást kiszolgáló erõket. A Magyar Apostoli Királyság mindkét világháborúban a szellemi szempontból pozitívabbnak (pontosabban kevésbé negatívnak) minõsülõ oldalon harcolt, s ez tökéletesen független attól, hogy az ellenséges, ám a jelen pillanatban is hegemónián lévõ világpropaganda ezzel kapcsolatban mit tart lényegesnek a naiv emberekkel elhitetni. Az ellenséges vörös hordák jelenléte folytán Magyarország 1945-tõl 1991 közepéig ellenséges szovjet katonai megszállás alatt állt. Ezen idõszak elsõ lépésében “népbíróságoknak” titulált gyilkos brigantik és aljas hóhéraik likvidálták vagy elûzték a teljes magyar szellemi és társadalmi elitet,13 majd a kommunista terror- és propagandagépezet szellemileg és lelkileg szisztematikusan megmérgezte–megnyomorította a magyar nép szinte teljességét. A tények súlyosságát talán csak azzal érzékeltethetjük megfelelõképpen, ha határozottan kimondjuk, hogy az ország hozzávetõlegesen 150 éves török megszállása negatív jelentõségében eltörpül a Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Rosenfeld), Kádár (Cserma-nek) által “vezetett” kommunisták rémuralma mellett: bármennyire is idegen volt a török–muszlim szellemiség a keresztény magyar lelkülettõl, mégiscsak egy tradicionális rendet és kultúrát képviselt, ellentétben a szélsõséges módon antitradicionális és nyíltan felforgató szándékú bolsevizmussal, amely a szintén szélsõbaloldali szocializmussal együtt a legsötétebb emberalatti erõk démonian okkult létrontási offenzíváját hivatott végrehajtani az emberi világban. A magyarság dicsõ (noha mára jószerivel kasztrált) emlékû 1956-os szabadságfelkelése és szabadságharca a halálosan ellenséges megszállók ellen ismét bebizonyította, hogy a szovjet típusú kommunizmus és a szintén okkult erõk által irányított nyugati demokráciák egy tõrõl fakadnak: s ez az orvosolhatatlannak látszó, teljes körû antitradicionalitás, vagy alacsonyabb szinten megfogalmazva, az úgynevezett materializmus. A Kárpát-medencei magyarság minimum ezerszáz éves történetének legnagyobb tragédiája után (1945) azonban az eddigiek minden bizonnyal egyik legna- gyobb szégyene akkor következett be, amikor az ország legádázabb ellenségei, az egykori rabtartók kozmetikázott utódai 1994-ben “szabadon” újraválasztattak: akkor bebizonyosodott, hogy a “megváltozott rendszerû” ország nagy vonalaiban, körmönfont és manipulált módon, továbbra is könnyûszerrel a világméretû metafizikai elsötétedés és felforgatás szolgálatába állítható: immáron a globalizmus fedõnevû még agresszívebb létrontási offenzíva jegyében. Mindez szellemi értelemben elõször a hagyomány, majd a vallás, végül a kultúra szinte teljes körû elveszítésével függ össze, azzal az elsötétült és masszívan materialisztikus szemléletmóddal és gyakorlattal, amely mind a kommunista rémuralmat, mind a démonok uralmát elõkészítõ, úgynevezett demokráciát lehetõvé teszi. Nem kétséges, hogy a modern Nyugat és ezzel együtt a mai Magyarország is mélységesen antikrisztusi, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális. S az a cél, amelyet az országban jogtalanul uralkodó elemek – szabadkõmûves és más, a pénzuralmi köröket is irányító erõk diktátumainak szolgamód megfelelve – ráerõszakolnak az elõzetesen porig alázott és elbutított magyar népre, a hagyomány szerint a civitas diaboli, az “ördög országának” világméretû felépítése. Ennek egyelõre csak halvány elõképét látjuk többek között azoknak a mélységesen szellemellenes szektáknak az özönében, amelyek a háború után a “dialektikus materializmuson” mint hivatalos világnézeten felnevelkedett generációk körében csendesen, de annál nagyobb számban szedik áldozataikat a posztkommunista régiókban. Mindezt egy betegesen túlhajtott ökonomizmus, a gazdaság démonának delíriumos gõzfelhõjében, ahol már-már minden szemfényvesztést hitelesíteni lehet azzal, hogy “megfelel az »európai uniós« követelményeknek”.

Mindezek után joggal vethetõ fel a kérdés, mit tehet a tradíciói-hoz hû magyarság a végromlás elkerülése érdekében. Képes lehet-e a biztos pusztulás felé rohanó, modern, antikrisztusi Nyugat és a modernitás semmibe vezetõ útjáról letérni? Vagy ami ugyanaz, a megváltozott körülmények figyelembe vételével, vissza tud-e Atilla, Álmos, Árpád, Szent István, Szent Imre és Szent László útjára térni?

 

A Nyugat bukása és a magyarság szellemi elhivatása

A tradiconális Kelet14 szellemi jelentõségét megfelelõképpen ismerve, amikor feltesszük a kérdést, hogy mi valójában a magyarság legmagasabb rendû szellemi küldetése, a válasz megtalálása végett abból kell kiindulnunk, hogy a magyarság az egyetlen olyan nép a Nyugaton, Európa szívében, amely – azzal egyidõben, hogy jelenleg aktuálisan és minden ezzel összefüggõ deviációval együtt nyugati népnek számít – egy, nem túl távoli, keleti eredetet és ezáltal egy látens keletiséget tudhat magáénak. Ebbõl az intermedier–centrális helyzetbõl szellemi vonatkozásban egy kettõs elõny fakadhat. Egyrészrõl a nyugati pozícióból kifolyólag ténylegesen átélhetõ az a katabázis (’alászállás’, ’pokolraszállás’), amit ma a modern világ jelent a mélységekbe tekintõk számára, és ami a keleti népeknek – bár az antitradicionalitás ott is rendkívüli gyorsasággal eszkalálódik – csak hosszú tévelygés és szenvedések után lehet majd elemi tapasztalata. E katabázis lehetséges folyománya az a katarzis, amit a szent újratalálása, a szakrális hagyomány egyetemességének felélesztése–feltámasztása jelenthet. Ily módon szorosan az elsõhöz kapcsolódik a második hatalmas elõny mint lehetõség: a keleti eredet principiális mivoltának az egyéni és közösségi emlékezet mélyérõl tradicionális mentalitásként való felébresztése, s újra napvilágra hozatala, ami az alászállás és megtisztulás után a hagyomány és ezáltal a szentség újra birtokba vételéhez és megvalósításához felbecsülhetetlen segítséget nyújthat.

Fentiek belátó megértéséhez nem lesz haszontalan a nagy tradicionális gondolkozó, René Guénon Nyugat jövõjével kapcsolatos meglátásait összefoglalni, azon Nyugat jövõjét, ami felé, egy teljesen elhibázott elgondolás jegyében a bolsevizmus közvetlen terrorja alól felszabadult, évezredfordulói magyarságot kézzel-lábbal terelni igyekeznek jogtalan “vak vezérei”. (Jóllehet, ehhez hozzá kell tenni, ma már a Nyugat felé haladásnak egy alább részletezett, ezzel ellentétes, pozitív értelme is lehet, amennyiben ez nem a tradicionális Kelet ellenében, hanem annak jegyében való Nyugat felé haladást jelent).15 Nos, Guénon számára már a xx. század elején nyilvánvaló volt, hogy ha az antitradicionális akció végeredményeként rohamosan közelgõ katasztrófa az általa tapasztalt (tehát a mainál jóval kevésbé lecsúszott) szellemi színvonalon találja a nyugati világot, semmi olyasmi nem áll majd rendelkezésre, ami az anyagi civilizáció elkerülhetetlen hajótörését átvészelhetné, s ily módon az, ami a romba dõlõ nyugati világból esetlegesen fennmarad, szükségképpen a barbarizmus legalantasabb formáiba süly-lyed. Természetesen ugyanez a sors vár a magyarságra is, ameny-nyiben a továbbiakban is feltétel nélküli kiszolgálója marad a modern tendenciáknak, amelyek jelenleg az egész emberiség megméte- lyezésével, majd ezt követõen elpusztításával fenyegetnek. Gué-non továbbá azt mondta, hogy a hiteles keleti tradicionális tanítások és alapelvek birtokba vétele révén a Nyugat, ha a katasztrófát nem is kerülheti el, legalább csíráiban birtokolhatná azokat az elemeket, amelyek az eljövendõ új világ alapelemeit képezhetnék. Nos, a helyzet Guénon óta annyiban romlott, hogy mára gyakorlatilag a Keleten is megszûnt a tradicionalitás hegemóniája, s a nemrég még élõ Kelet, mára jószerivel “spirituális emlékezetté” lett. Mindazonáltal mielõtt a Kelet “mély megvetéssel a földig hajolt volna a Nyugat elõtt”, szellemi kincseit átadta néhány arra alkalmasnak bizonyult nyugati személynek, azoknak, akik hozzávetõlegesen az elmúlt száz év során a metafizikai tradicionalitás létszemléleti alapjait – a Nyugat számára is érthetõ módon – lefektették. Éppen ezért, amit tegnap még Keleten kellett kutatni, ma többnyire éppenséggel a Nyugat legfrissebb, újjászületett szellemi alkotásaiban található meg. Az azonban, hogy általában a Nyugaton nagyobb erõvel megjelenik-e az igény a tegnapi, tradicionális keleti tanítások, s ily módon az egyetemes, metafizikai alapelvek átvételére, természetesen kérdéses (és akkor még a Nyugat által idõközben antitradiciona-lizált Kelet úgyszólván “bumerángszerû” problémájáról nem is beszéltünk). Ugyanakkor az sem elhanyagolható probléma, hogy azok, akik egy esetleges elmélyült alapelvkutatás révén megszerezték az irányváltáshoz szükséges, megfelelõ metafizikai tudást, a nyugati világban jelenleg minimális befolyási körrel rendelkeznek, (s ezen talán csak egy jól kidolgozott, grandiózus ksatriya akciósorozat segíthetne). Azt pedig már Guénon kifejtette, hogy az elit tömegekre való megfelelõ hatásához – ha ezt a jelenlegi szuggesztiós források kiiktatásával semmi nem akadályozza – elegendõ, ha a számuk eleinte minimális, s ekkor afféle pozitív értelmû “kovászként” tevékenykednek az irányt változtató Nyugat jövõje érdekében, s a munka oroszlánrészét maga “az igazság ereje” végzi majd el. A Nyugat elõtt álló feladat – a továbbra is egyre rohamosabban közelgõ katasztrófa elhárítása érdekében – tehát kettõs: egyrészrõl a tegnap Keletjérõl származó és a nyugati tradicionális szerzõk által az elmúlt száz év során jórészt át- és feldolgozott, valamint ezáltal elérhetõvé tett tradicionális alapelvek birtokba vétele révén a megfelelõ felkészültségû intellektuális elit megszervezése/megerõsítése – amely, tegyük hozzá Julius Evolával egyetértve, a nyugati mentalitás mibenlétét szem elõtt tartva, principiáli-san leginkább a középkori aszketikus–lovagi rendek mintájára (természetesen a tér és idõ szabta feltételekhez átdolgozott módon) szervezõdhetne. Másrészrõl a kialakult intellektuális elit befolyásának lehetõ legtökéletesebbé tétele, hogy ezáltal ez a megfelelõ irányokba terelhesse a tömegek súlyosan elferdült mentalitását. A tradicionális alapelveken nyugvó, megfelelõ mentalitás kialakulásával a rend minden más területen ismételten megjelenne, anélkül, hogy azokba közvetlenül be kellene avatkozni, mivel a világon minden az alapelvek függvénye. A feladat tehát intellektuális rendû, ellenben minden társadalmi–politikai, netalán gazdasági reformjavaslat hasonlatos ahhoz, mint amikor valaki rákos daganatok ellen hashajtóval próbálja magát kezelni.

Ugyanakkor az elõzõekbõl nyilvánvaló, hogy mára teljesen kizárható a lehetõség, miszerint – a nyugati nyomásra felfegyverkezett – tradicionális keleti civilizációk meghódítják a Nyugatot; ez esetben a szellemi elit feladata a tradicionális alapelveket birtokló “hódítók” helyreigazító munkájának segítésére korlátozódott volna.

A legkedvezõbb – mintegy harmadik guénoni lehetõség – az lenne, ha a teljes irányváltás és új irányú kibontakozás a Nyugaton spontán módon, mintegy belülrõl menne végbe.

Visszatérve a Keletrõl átvett tradicionális tanítások nyugati talajba való átültetésének hatalmas munkájára, aminek – tradicionális tanról lévén szó – természetesen a személyes megvalósítás az elsõdleges elõfeltétele, egy megerõsödõ magyar szellemi elit szerepe egy sajátos okból kifolyólag, nagy jelentõségû lehetne ebben. Függetlenül attól, hogy – mint említettem – a magyarság zöme mentali-tását tekintve ma tipikusan nyugati, vagyis antitradicionális befo- lyásoltságúnak számít, keleti eredetébõl kifolyólag néhány tagja latensen nagyszabású szellemi lehetõségeket hordoz. Ez a lehetõség természetesen nem egy konkrét hagyományhoz kapcsolódik, hiszen a keleti magyar õshagyomány és õsvallás teljes körû felkutatása és életre keltése ma már sajnos aligha lehetséges, hanem a tradicionalitás egészét érintõ spirituális emlékezethez. Ahhoz az intuitív emlékezethez, amely nélkül a tradicionális szellemiség egyetemes restaurációja teljesen elképzelhetetlen. Mert tudniillik ma már nem egyszerûen ennek vagy annak a részleges tradicionális formának vagy vallásnak az életre keltése a feladat, hanem lehetõség szerint a Tradíció és a tradicionális szellemiség egészének együttlátása és újra birtokba vétele. Ma már – a szellemi elit szintjén – nem elég csak kereszténynek, csak muszlimnak, csak hindunak vagy csak buddhistának lenni és sorolhatnánk, hanem a vallások és a hagyományok transzcendens egysége felismerésének fényében, valódi egyetemesség és egyetemes orthodoxia letéteményeseivé kell lennie mindazoknak, akik a modern világ gyilkos sodrával valóban hathatósan kívánnak szembeszállni.

E feladat végrehajtásához a magyar szellemi elit számára felbecsülhetetlen segítséget nyújthat az õsi keleti eredet és tudás, amelynek a hagyományos létszemlélet restaurációjával egybeesõ újra birtokba vétele révén – amellett, hogy úgyszólván Kelet–Nyugat közötti intellektuális hidat képezhetne (noha itt komoly nehézséget jelent a nyelvi akadályok leküzdése) – centrális megvalósítási helyévé lehetne. A magyarság minimum ezerszáz éves kárpát-medencei történelme során, éppen egyfajta centrális helyzetébõl kifolyólag, szinte folyamatosan Kelet és Nyugat ütközõpontja volt, s bár iszonyú veszteségek árán, mindent feltartóztató erejûnek bizonyult. Ám ahol erõk ütközhetnek meg, ott erõk szintetizálódhatnak is, s ami a magyarság nagy lehetõsége: a Kelet és a Nyugat, a kezdet és a vég autonóm univerzális szintézise. Ehhez a valóban aktuális szellemi feladat: az antitradicionális, nyugati eltévelyedésben való katabázis után ennek radikális elvetése, majd a Hagyomány metafizikai szintekig elható visszaszerzése, s ekképpen, a nomád keleti Eredet tudatának felébresztése révén, a letelepedett nyugati Vég Szent Városának és ily módon az eljövendõ Aranykornak a felépítése.

Ez az a cél, ami a nomádságból letelepedõ magyarság számára a kereszténység felvételét elfogadhatóvá tette; ez már nem Ábel (Vajk), hanem Séth (István) vertikális útja az égi városba, vagy az újszövetségi szimbolika nyelvén szólva, a transzcendens mennyei Jeruzsálembe, az igazi Béke városába. Ennek megteremtésekor a Kezdet és a Vég találkozik. Harcos Csaba királyfi gyõzelemre viszi népét. A “régóta tépõ balsors” örökre véget ér.

 

„És Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről;

és a halál nem lészen többé.”

Apocalypsis Ioannis 21:4


Jegyzetek

1 Genesis 4:2.

2 Természetesen a letelepedettség önmagában még nem negatívum, és itt mindenekelőtt – a bibliai szimbolika nyelvén szólva – a kezdeti, édenkerti, illetve a végső, mennyei jeruzsálemi statikus létformára kell gondolni; mindez a szimbólumok kettős értelme miatt nem tartalmaz semmi ellentmondást. [Továbbá vö. A metafizikai Kettős. Tradíció évkönyv 1999. 49–52. o.]

3 Lásd René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Ford. Buji Ferenc. H. é. n., Szigeti /Az őshagyomány Könyvei 1./ 21. fej.

4 Genesis 4:8. Vö. Ady Endre: Kain megölte Ábelt.

5 Guénon: I. m. 23. fej.

6 Apocalypsis Ioannis 10:5-6.

7 Vö. Symbolism of the Archery. In: A. K. Cooomaraswamy: What is civilization? Cambridge, 1989, Golgonooza Press.

8 Genesis 4:25-26

9 László András: Néhány megjegyzés a magyar királyok szent koronájával kapcsolatban. Zománc. Kecskemét, 1990, Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely, 28. o .

10 Szabó Dezső: Az elsodort falu. Debrecen, 1989, Csokonai, 61–62. oldal. (E művet inkább hangulata, mint princípiumainak helyessége miatt idézem.)

11 Lásd A zsidókérdésről, Szombathely, 1989, Németh László Szakkolégium, 24. o.

12 E helyütt a „tigris” a metafizikai értelemben vett Sötétség szimbolizálója, amit a zsidóság – sajátos feminin voltának köszönhetően – úgy „lovagol meg”, hogy annak démonian okkult, felforgató céljait cinkosként kiszolgálja. A legitim tigrislovaglás kapcsán lásd, J. Evola: Cavalcare la Tigre, Milano, 1971, Scheiwiller. .

13 Vö. Dr. Málnási ödön: Magyar Mártyrok. H. n., 1999, Hemet Interhun Publising; Marschalkó Lajos összes műve, de különösen a Világhódítók (München, 1958, Süli) és az Országhódítók (San Francisco, 1986, Hídfő Baráti Köre); Dr. Padányi Viktor: A nagy tragédia, különösen a XI, XII. fej. H. n., 1995, Gede Testvérek Bt.; Berki Mihály: Az államvédelmi hatóság. Budapest, 1994, K. n.

14 Többen rámutattak már arra a nyilvánvalóan nem véletlen, szimbolikus tényre, hogy az emberiség egyetemes tradíciója újraélesztésének mozgalma éppenséggel a Nyugatról indult el, elsősorban a francia René Guénon, az angliai hindu A. K. Coomaraswamy, az itáliai Julius Evola, a svájci–német Frithjof Schuon és mások felbecsülhetetlen jelentőségű tevékenysége jóvoltából.

ABOUT THE AUTHOR
  • SZKR
  • Letöltések
  • Címkék
Hosszabb szünet után jelentkezik újra a Hadak útján, a Szent...
hétfő, november 23, 2015 - 15:05
Letölthető a legutóbbi Napvágás adás  Szent István intelmein...
szerda, október 7, 2015 - 14:18
Julián-Alpok, Szlovénia. Ma egy túristaparadicsom, a hegymás...
péntek, szeptember 25, 2015 - 19:00
Incze Béla és Barcsa-Turner Gábor vármegyés vezetők műsora e...
hétfő, szeptember 21, 2015 - 14:07
Az idei évben is a Szent Korona Rádió ott volt a hazafias re...
szombat, szeptember 5, 2015 - 09:20

Most hallható

  • 09:03:43 Thy Catafalque - Kel keleti szél
  • 08:57:11 Egészséges fejbõr - Magyarország
  • 08:54:35 Szkítia - Az én szívem mikor dobban
  • 08:50:36 FankaDeli - Újraszülettem
  • 08:43:24 Waszlavik László - A szegedi vasútállomáson, Nyílnak, nyílnak a mezei virágok
  • 08:40:18 Hungarica - Honszerelem
  • 08:36:10 Nemzeti Hang - Szép Erdély
  • 08:33:23 Titkolt Ellenállás - Romokban
  • 08:31:05 Romantikus Erõszak - Tovább viszem
  • 08:30:17 Berecz András - Szomorú halász

Bejelentkezés

Kövess minket!
  • Twitter
  • Facebook
  • Linkedin
  • Vimeo